Az ébenszemű

Negyvenöt év alatt életének különböző szakaszaiban felbukkant emlékezetében a lány képe.

A bentlakásban ismerte meg egy hideg reggel. Futott, hogy kinyittassa a bejárati rácsos ajtót az őrrel, de sehol sem találta.

A hosszú, vaslemez-padolású fedetlen folyosón találkoztak. Illetve nem is találkoztak szabályszerűen, a nagy rohanásban – se nem látott se nem hallott – majdnem felbukott benne.

Piros sapka volt a lány fején. Arcában két fekete csillagszem ragyogott. Olyan éles volt a fénye, hogy csak arra a sugárra figyelt, abban botlott s akadt meg a tekintete. Nem akarta róla levenni.

„Bocsáss meg, nem láttad a felügyelőt?”

A lány megrázta a fejét, s tovasietett.

Nem telt el egy év, s a sors úgy hozta, hogy szeptemberben, iskolakezdéskor egymás mellett ültek a padban.

Később sem derült ki, miért bukott egy évet a csillogó ébenszemű, mert nyelvtanban és matematikában egyaránt jeles volt.

Sőt, ahogy most újabb és újabb részletekre nyit az emlékezete, maga előtt látja, amint hangos felolvasáskor a lány volt az egyetlen, aki hiba nélkül adta elő a tanárnő kérte textust. De nem csak egyszer, sokszor, nagyon sokszor megtörtént, hogy a csillagszemű hibátlanul olvasott fel először látott szöveget valamelyik könyvből.

A verseket hangsúlyosan, kicsit énekelve adta elő. Az érzékenység néha megremegtette a szavakat. Amikor prózára került a sor, száraz, kiegyensúlyozott, lendülettel teli volt a hangja.

Bár egymás mellett ültek, nem sok szót váltottak. A szünetben a csillagszemű minduntalan a lányokhoz csatlakozott, s amikor egyszer a csajok csapatosan meg akarták büntetni valami vélt vétségéért, nem sietett a védelmére, elfordította a fejét, s még mielőtt a többiek döntöttek volna a fenyítés felől, kijelentette, feltétel nélkül támogatja a születendő döntést, bármi legyen is az.

Egyik hétfő reggel napégetten lépett az osztályba. Vörös volt az arca, s fénylett a bőre a rákenegetett krémtől.

Ahogy levette a szvetterét, rövid ujjú blúza alatt a karja is napégetett volt.

„Tegnap a barátommal az erdőben voltunk, és elaludtunk a napon” – mondta kérdezés nélkül, hogy megelőzzön minden további kíváncsiskodást.

Nem tudta miért, a lány kijelentése egész képsort indított el benne. Igen, erotikus gondolatai támadtak. Maga elé képzelte az ébenszeműt, amint barátjával meztelenül fekszenek a napon. Még egy-két simogatást is fantáziált hozzá, a végén egészen felhevült a látomástól.

A lány minderről semmit sem tudott. Később sem beszélt neki erről.

Egy másik alkalommal Párizsból érkezett csomagja a csillagszeműnek. Testre simuló fekete nejlonblúz volt a küldeményben. Táncórán fel is vette. Benne jelent meg az ajtónyílásban.

Gyönyörű, elragadó, kívánatos volt. Ő legalábbis annak látta.

Együtt táncoltak azon az órán.

A tanár új tánclépéseket mutatott be, majd egy, a pas de deux-höz szükséges emelést. Neki kellett a lányt a tenyerére ültetnie, és a feje fölé emelnie.

Az első nekilendülés eredményes volt, de amikor meg kellett ismételniük, a keze megcsúszott, s a lány lába közé került.

A következő pillanatban hatalmas pofon csattant a fiú arcán, aki dermedten és értetlenül állt a táncterem közepén.

A tanár látta a jelenetet, s mindkettőjüket kiküldte az óráról.

Amikor a tükörben megpillantotta lángoló arcát, feldühödött. A haragtól szikrát szórt a szeme.

Tiszta szívéből utálta a lányt, s minden férfit, akivel eddig együtt képzelte.