Blogok

Negyvenöt év alatt életének különböző szakaszaiban felbukkant emlékezetében a lány képe.

A bentlakásban ismerte meg egy hideg reggel. Futott, hogy kinyittassa a bejárati rácsos ajtót az őrrel, de sehol sem találta.

Volt valami vad, ellenszenves, képzeletzavaró az egész nap tartó hóesésben.

Hideg szél kísérte a hópelyheket, messze fújta őket egymástól, lélek lélekkel ne találkozzon.

Örömöt űző érzés ült a felhőkön.

Négy évszak című kötetében aforisztikus, szabadvers töltetű és energiájú szövegeiben Márai Sándor Kuprinról, az orosz írónagyságról így fogalmaz:

Haza akart menni, de lekéste az ötórai buszt.

Vastag, sokdioptriás szemüvegét levette, rálehelt, s a nadrágjából kikandikáló ingének csücskével megtörölte. 

Három napja szinte megállás nélkül esett a hó. Az utakra vastag rétegben taposták rá az arra haladók.

Esett az eső, amikor a New-Yorki la Guardián landolt. Torontóból érkezett üzleti tárgyalásra. Több mint két órát késett a gép. A biztonságiak gubancot találtak valamelyik utas poggyászában. Mire megkezdődött a véget nem érő cirkusz.

Képekben gondolkozom. Szavak helyett ezek tornyosulnak. A történelmi Magyarországot látom. Az első változatban a mostani ország határait szögesdrótok védik. Tankkal, páncélozott járművel lépjük át a magyar irodalom védett területeit. Az Andrássy úton valaki azonnal felkiált: „Nézzétek, bejöttek az idegenek!”

A reptéren az angol légitársaság ügyintéző bürokratájával néztem farkasszemet. Rendre utasító, parancsoló pillantását úgy ragasztotta rám, mintha vele született joga lenne, hogy megfeddjen, lealacsonyítson.

Vagy csak egyszerűen uralkodni akart felettem.

Sirályok sikoltoznak. A délutáni autóforgalom zajába keveredik a hangjuk.

Ma semmi sem hat meg úgy, ahogyan egyszer már meghatott. A mai látvány, ha emlékhez fűződik, érzelmet gerjeszt, megdöbbent, de ugyanakkor képzettársításokra is késztet.