Böszörményi Zoltán.infoHÓESÉSBöszörményi Zoltán, 2010, január 12 - 16:03
Volt valami vad, ellenszenves, képzeletzavaró az egész nap tartó hóesésben. Hideg szél kísérte a hópelyheket, messze fújta őket egymástól, lélek lélekkel ne találkozzon. Örömöt űző érzés ült a felhőkön.
Pedig mindenki ünnepre készülődött. A konyhákban nagy volt a sürgés-forgás, frissen sült mazsolás kalács illata szállt. Virág, bár otthon megígérte, délben elhagyja hivatalát és haza tér, kellemetlen, fura érzéstől terhesen tett-vett az irodájában. Titkárnőjét még tíz előtt haza küldte, készülődjön ő is a karácsonyra. Csak sofőrje álldogált türelmetlenül irodájának ablaka alatt, hátha eszébe jut a főnőkének haza mennie. Kora délután bátorságot véve bedugta az orrát az ajtón: „Jó lenne már menni főnök” megjegyzéssel, de mivel nem kapott választ, visszasomfordált a kapuőrség irodájába, s legyűrt néhány sakkjátszmát. Délután öt is elmúlt, amikor Virág kilépett a hideg szürkületbe, s tekintetével sofőrje után kutatott. A hideg, zajos szél körülugrálta, kabátjának hajtókájába kapaszkodott, amire önkéntelenül összerázkódott, s megigazította kalapját. Virág abban a pillanatban úgy érezte, nagyon boldogtalan. Szavakkal ki nem fejezhető űr tátongott benne. Magába feledkezve, percekig állt a bejárati lépcsősor tetején, amikor eléje húzott szolgálati kocsija. Beszálláskor félmosollyal köszöntötte munkatársát. Kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, majd megadta az útirányt. „Hazamegyünk” – mondta. Ahogy kigördültek a főútra, csúcsforgalomba futottak. Lépésben kellett haladniuk, olyan hosszú kocsisor keletkezett előttük. Már fél órája araszolgattak, amikor az egyik kereszteződésnél vörösre váltott a villanyrendőr. Virág szomorúan, kiábrándultan nézte a minden oldalon megrekedt kocsifolyamot, s arra gondolt, innen nem fognak egyhamar kikecmeregni. Összerezzent. Azt hitte, káprázik a szeme. De nem. Valóság volt. Újra felbukkant fehér teste, mint békét hirdető fehér zászló átderengett a kocsisoron. Meg-megállt, kezét nyújtotta, itt is, ott is könyörgő pillantást vetett az autóban ülőkre. Teste, mint márványba öntött szobor, a tökéletesség mása. Virág megdöbbenve nézte csodás vállait, kerek, fiatalságtól duzzadó melleit, formás fenekét, meztelen ágyékát, amint felvillant combja között. A lány ötlépésnyire volt tőlük, amikor Virág a zsebéhez nyúlt, pénztárcáját kereste. Azt hitte, az ember pénzzel meg tudja váltani a bűneit. |
|