Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Brauch Magda: Gondolatok Böszörményi Zoltán Darabokra tépve című regényének elolvasása után

Valóban csak gondolataimat akarom megfogalmazni, nem metaforákkal tűzdelt műelemzésben, egyszerű olvasóként mondanám ki talán sajátos, valószínűleg többé-kevésbé szubjektív, de mindenképpen őszinte véleményemet.

Böszörményi Zoltán korábbi regényeit – egész életművét – ismerem, nincs szándékomban ezt a legújabbat egyikkel sem összehasonlítani. Ennek nem is lenne semmi értelme, mivel ez – szerintem – egészen más, nemcsak azért, mert címe a magyar haza és nép felháborítóan igazságtalan darabokra tépését, teljes megsemmisítésének kísérletét mutatja be, hanem – ismét saját meglátás – ez a brutális cím egész földgolyónkra, annak jelenére, jövőjére is vonatkozhat. A szerző könyvéből kiderül, hogy a mű a közelmúltban íródott, és valószínűleg 2019 őszén fejezte be. (Ezekben a zavaros időkben nem volt alkalmam ezt pontosítani vele, de a regényben „említett időpontokból erre következtetek.) Így aztán a befejezéstől a mű megjelenéséig csak néhány hónap telhetett el. Akkor még nem tudhatta Ő sem, mások sem, hogy a kötetben érzékeltetett bizonytalan jövő, apokaliptikus helyzet a könyv kézbevételekor nagyjából meghatványozódik, hogy már jóformán senki sem képes terveket szőni, a jövőre gondolni, evés, ivás, alvás, szeretkezés és bármi más csak pótcselekvésnek, kényszerű időtöltésnek tűnik.

Ezt most nem csak azért említem, mert jelenleg, nagyjából, ez a helyzet, hanem, mert szinte ugyanez elmondható a regény szereplőiről is, akik nem találják helyüket a világban, nem látnak életcélt maguk előtt, jóllehet egy gazdaságilag fejlett, civilizált országba, Kanadába helyezi őket az író, s bár különböző társadalmi rétegekhez tartoznak, nincsenek különösebb megélhetési gondjaik sem, munkájuk, hivatásuk is lenne (ha annak éreznék), jövőképük nincs. Ez azonban nem az ő hibájuk, gyengeségük, akarathiányuk vagy érdektelenségük, hanem az anarchia, kiszámíthatatlan jövő számlájára írható, amelyben élnek, amelyben már semmiben, még a sikerben sem lelnek igazi örömet, a szerelem is – ha egyáltalán annak lehet nevezni – csak kikapcsolódássá, kuriózummá, különcsen a fiatalok számára egyfajta sportteljesítményhez hasonlóvá (mégis szinte kizárólagos örömforrássá) válik. Nem véletlen, hogy a nem túl nagyszámú regényalak sorsa végül nyitva marad, a szerző érzékelteti, hogy egyiküknek sincsenek konkrét tervei, még homályosan megfogalmazott életcéljai sem. (Sőt, az egyik legfontosabb női szereplő nyomtalanul eltűnik.)

Ennyit, az elmondottak ellenére – vagy éppen azért – érdekfeszítő, olvasmányos, eseménydús cselekményről, amelyből – a szereplők lelkiállapotának bemutatása közben – az olvasó többé-kevésbé magára ismerhet különös tekintettel napjaink „darabokra tépett” életkörülményei közepette. De a regény címe elsősorban mégsem erre vonatkozik, hanem egy ennél is megrázóbb, mondhatni durvább valóságra, ami viszont nem ilyen általános: saját nemzetünk tragikus sorsára vonatkozik.

E könyvben a szerző rendkívül bravúros írói eszközökkel, a tulajdonképpeni cselekmény megszakítása nélkül, abba beleszőve – a két főszereplő, Thomas, az angol anyanyelvű, de magyarul is beszélő férj és Éva, a magyarságát hűségesen megőrző, gyakran hazalátogató anyaországi kapcsolatait ápoló feleség szerepeltetése útján – népünk sorsát eldöntő dokumentumokat közöl, a forrásokat is hitelesen megjelölve. Ezek a magyarság történelmének utóbbi 100 évét, annak tragikus eseményeit taglalják és igazolják, a vérlázító igazságtalanságokra rámutatva, ráirányítva akár az egész világ figyelmét. Ezekről az eseményekről mindenki hallott, de – talán a történészeken kívül – csak nagyvonalakban, felületesen, mert hosszú évtizedeken át tudatosan elhallgatták vagy meghamisították őket. Talán sokan ismerték a tömeggyilkos Veesenmayer nevét, a II. világháborúban elkövetett bűneit, de a regényben közölt – teljes szövegű – dokumentum, melyben a magyarságot – a náci fajelmélethez „méltó” módon –  becsmérli, megalázza, számomra eddig ismeretlen volt, valamint az a tény is, hogy ez az embernek, de állatnak sem nevezhető szörnyszülött – akárcsak Mengele – ágyban, párnák közt halt meg, és nem a százszorosan megérdemelt akasztófán.

Ugyanígy ékeli be a folyamatos cselekmény szövegébe a szerző Apponyi Albert grófnak 1920. január 16-án Párizsban elhangzott nyilatkozatát, mellyel Magyarország már akkor elhatározott megcsonkítását, feldarabolását próbálta megakadályozni észérvekkel, helyzetismerettel, bölcsességgel (bár eleve tudható volt, hogy eredménytelenül)‚ majd pontos képet kap az olvasó a II. világháború utáni helyzetről, a Magyarország határain túl élő magyarság jogfosztottságáról szóló aprólékos, hiteles, számszerű adatok, tények idézésével, melyek egyike-másika még napjainkban is érvényben van (például a Benes-dekrétumok). Számos bizonyítékkal szolgálnak e könyv lapjai jelenkorunkról, elsősorban a romániai magyarság utóbbi 100 évének történetéről, mai körülményeiről is.

Tény, hogy e nagyregény jelentős hányadát a történelmi-politikai tények, adatok, ezek meg-, de főleg elítélése teszi ki, és lehetséges, hogy ezek a részek nem minden olvasót érdekelnek olyan mértékben, mint a szövevényes cselekmény, a szereplők többé-kevésbé furcsa kalandjai, érdekes párbeszédei, nagy filozófusok gondolataival, versidézetekkel fűszerezett vallomásai, sorsuk alakulása, de – a magam részéről – minden olvasót arra biztatok: ne „ugorja át” ezeket az idézett szövegeket, adatokat, hiteles bizonyítékokat, akkor sem, ha meglehetősen hosszúak és részletesek, olvasson türelemmel. Megéri! Hiszen rólunk van szó, szüleink, nagyszüleink életéről, melyet mindig érdemes minél alaposabban megismerni, s ha a múlt eseményein már nem is lehet változtatni, jelenünket, megmaradásunkat, további sorsunkat befolyásolhatja.

Böszörményi Zoltán új könyve nemcsak különleges élményt nyújt, de – elsősorban az előbb mondottaknak köszönhetően – rendkívül tanulságos, s így minden, magát magyarnak érző és valló olvasó kezében és házi könyvtárában ott a helye.

 

Ui. Nagyon remélem, hogy ez a regény hamarosan több nyelven is olvasható lesz, elsősorban francia, német, angol és a Magyarországgal szomszédos országok nyelveire gondolok. Nem véletlenül.

 


 

Megjelent: Irodalmi Jelen (a Nyugati Jelen melléklete), 2021. január