Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Németh István Péter: Kihullt lapok egy olvasónaplóból

Böszörményi Zoltánt is a szegénység indította útnak, mint megannyi magyar népmesei hőst, s eddigi élete tapasztalatban, emberismeretben, gyűjtött látványokban és élményekben igen gazdag, olyannyira, hogy az akárkinek nem adatik meg. Márai Sándor szerint az életünk olyan, mint egy közepes regény. Böszörményi Zoltán előtt a lehetőség: énregényét (Ich-Roman-ját, ahogy Babits mondta) ne közepes, de jó regényként írja meg a jövőben. Ha már az ember nem magában, hanem másokért világol.

 

A szerző már két ízben is megtisztelte szülővárosomat (na jó, Batsányiét), Tapolcát, hogy regényeivel, verseivel bemutatkozzon. Most, 2010 nyarán, a hőhullám kellős közepén Halálos bűn című kötetét olvasom, amelyben kisprózái, úgynevezett párpercesei sorakoznak. Nem lepődöm meg sem a műfajon, sem a terjedelmen. Aki regényt és verseket ír, annak törvényszerű, hogy a kettő mezsgyéjén is át kell haladnia. Ha az elbeszélő és a lírai én e helyzetében nem siet egyik vagy másik műnem irányába, az gazdagodni tud – ahogy Mészöly Miklós is tette – az érintések által is. Mindazonáltal nem műhelyforgácsok ezek az opusok, hiszen nem valamiféle maradék vagy melléktermék prózák, ellenkezőleg: olyan csírák is vannak közöttük, amelyek egy regény vagy hosszabb elbeszélés csírái, skiccei is egyben.
Etűdök – mégpedig egy még el nem készült önéletrajzi regény önálló darabjai. Csak annak állnak össze egyetlen történetté, aki ismeri a szerző vallomásait, nyilatkozatait eddigi pályájáról. Például hogy gyermekkorában meghatározó élménye volt az éhség. (Jánosnak „Eszébe jutott életének az a hét éve, amikor egyfolytában éhezett.” Éhség, 33. p.) Hogy a román néphadseregbe sorozták be, s hogy kacérkodott vele az öngyilkosság.
Szőcs Géza, aki arra biztatta olvasóit a kilencvenes évek első felében, hogy a vállalkozásoknak is van költészete, az ezredfordulón filozofikus költeményt írt, amely, a múltban még üzletemberként is tevékenykedő szerző, egyik nagy projektjét is asszociálta. „MERT AZ EMBER/ VILLANYKÖRTE! / becsavarja őt az Isten/ valamilyen foglalatba / valamilyen áramkörbe // becsavarja őt a sorsba / becsavarja őt a létbe…”) Böszörményi Zoltán pedig, a Találkozó című párpercesében idézi meg a történetet: „Arra gondolt, mennyire, örült, amikor megjött a hír, hogy Leningrád nem sokkal azelőtt ismét Szentpétervárrá lett orosz metropolis hídjait az ő égőivel világították ki.”
Szőcs Géza az 1989-es romániai események gnómáját egyik munkájába tömörítette: „…katonaságot küldtek volna ki ellenetek…de a katonák átálltak volna…és néhány nap alatt az egész rendszer összeomlott volna…és Vérmarótot és feleségét gyorsított hadbírósági eljárást követően szitává lőtte volna egy kivégzőosztag egy elhagyott laktanya udvarán.” Böszörményi Zoltán most egy diktátor kivégzését ábrázolja A hóhér című írásában. Míg a történelmi pillanatok után néhány esztendővel a Szőcs-dráma szövegében láttatott 1989-es történések (azáltal, hogy csupán feltételes módban szereplő eseményekként vannak fölsorolva) groteszk s elgondolkodtató hatást váltottak ki belőlünk, addig Böszörményi hősét két évtizeddel is még ama kivégzést követően kísértetiesen nyomasztja az álom: „A katonák, a segédhóhérok, a teremben állók kiáltozni kezdtek. Mintha a bazárban lenne, s új cipőt vásárolna a fiának. Az elítélt üveges szemmel állt a csapóajtón, A hangzavar egyre nőtt.”
Böszörményi kiskatona hőse magára marad az őrségben (Őrségben a párperces címe is). A város alá telepített lőszerraktár biztonságára vigyázó közkatonának, nem csupán a dolga, de egész létezése is abszurd. A lassan múló időt nincs ami strukturálná, monotonsága, így marad számára az összes emberélet nem szűnő veszélyeztetettsége, pusztíthatósága és személyes magánya. Ezek külön-külön is szuicid reflexeket hívnának elő. A 9. oldalon a kelet-európai kiskatona nem teszi meg a jóvátehetetlent, ám az 56. oldalon a történet már nem végződik happy enddel (a Csőd című sztori): „A robogó vonat láttán eszébe jutottak munkásai, az a majdnem kétezer-ötszáz ember, akik az évek folyamán szinte családtagjaivá váltak, s el akart ugrani a mozdony elől”. Ennek a – Rubin Szilárd beszédes regénycíme által tudatosított amerikai – „csirkejátéknak” nem lehet győztese a 65 esztendős üzletember.
Kétségtelenül fölkínálja a tragikus témáknak magát a párperces idősíkja. Van, hogy unalmas órákat, van, hogy baljósan szaladó másodperceket jelenít meg. Egy apró dalba (például haikuba) több esemény és évszázad belefér, mint egy strófa és regényfejezet közötti sávba. S a párpercesnek csak úgy lehet előkészített lezárása vagy meghökkentő csattanója, ha az élet sodró képei felől a mozdulatlanság, a zajok és a harmóniák felől pedig az elhallgatás felé tart. Létösszegző pillanatok nélkül nem is volna érdemes megírni e lírai kisprózákat. Az ilyenre s a hasonlókra gondolok: „Kövér ujjaival cigarettát sodort, lassan, olyan ráérősen, mint aki arra vár, hogy elmúljon az évszázad”. (Vágyakozás) Katasztrofizmusba hajlanak az apróka történetek, életdarabok, akár a régi Magyarországon, akár a modern nagyvilágban játszódnak. A messzi városok repülőtereinek várócsarnokában éppolyan szorongva várják a hősök a csatlakozást, mint Dsida Jenő a kocsárdi állomáson.
A havazás kedvelt motívum volt a XX. századi magyar irodalomban Kosztolányi Dezsőtől Ottlik Gézán át Csoóri Sándorig, vagy Farkas Árpádig és Szőcs Gézáig. A hó Böszörményi kisprózájában először ellenséges, csúszós, ártó felületet, drámai helyszínt, azaz vesztőhelyet teremt (A tél). Míg Kosztolányinál a boldogságot is meghozza, Ottliknál a kegyelmet, addig e könyv utolsó írásában Virág boldogtalan, amikor a szürkületben hull rá nagy pelyhekben. (A névadás telitalálat. A női név virágot-világot jelent.) A sztrádán összetorlódott a kocsisor, amikor egy mezítelen lányt pillantott meg közeledni. Nem volt látomás. Hogy pénzt adjon néki, erszényét is elővette fűtött gépkocsijában. A női szereplő altruizmusa az író humanizmusával feleltethető meg.
Böszörményi Zoltánt is a szegénység indította útnak, mint megannyi magyar népmesei hőst, s eddigi élete tapasztalatban, emberismeretben, gyűjtött látványokban és élményekben igen gazdag, olyannyira, hogy az akárkinek nem adatik meg. Márai Sándor szerint az életünk olyan, mint egy közepes regény. Böszörményi Zoltán előtt a lehetőség: énregényét (Ich-Roman-ját, ahogy Babits mondta) ne közepes, de jó regényként írja meg a jövőben. Ha már az ember nem magában, hanem másokért világol.

 



Böszörményi Zoltán: Halálos bűn – Párpercesek.

Ulpius-ház, Bp. 2010

 

 Megjelent a balatonfüredi Tempevölgy című irodalmi lapban