Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Pillanatok

Akkor minden az itt és most körül forgott, amit alig húszévesen keserűen ízlelgettem. Nem voltak ideáim a heideggeri tételekről. Számomra, a tánc és a mozgás, a ritmus szimmetriáiba szerelmesedettnek, az irodalom messzi bűvöletnek tűnt.

Az idő tájt Pista „bácsi”, olyan voltál számomra, mint a görög drámaírók egyike – azokban a napokban Aiszkhülosz szövegeit forgattam –, akit nagyon közelről nem ildomos megcsodálni, s bosszantani, ingerelni sem szabad, mert soha nem lehet tudni, mennyi baja származhat ebből egy kezdő versfaragónak. (Akkoriban éppen csak nyiladoztak bennem a szóvirágok, de nagy félelmemben a képzeletem mezején hagytam őket, leszedetlenül.)

Egyik alkalommal K. Jakab Antallal sétáltál Kolozsvárott a Mátyás királyunk szobrát keretező járdán. Hevesen vitatkoztatok valamin, de mire oda bátorkodtam, már mindegyikőtök elhagyta a tűzelőállását, s ráérősen, csendesen folydogált köztetek a szó. Hevességnek, erőnek, akaratnak már az illata is elpárolgott. Azóta is kíváncsi vagyok, vajon miért indítottatok háborút egymás ellen, s mitől langyosult el váratlanul összecsapásotok hirtelen jött tüze.

Máskor Mózes Attilával láttalak. Hallgatagon, mint két magányos medve cammogtatok egymás mellett, amikor mellétek verődtem harmadiknak.

Hallgatni.

Már jó utcahossznyit haladtunk így, amikor hirtelen megkérdezted: „Te ki vagy, fiam?” A megilletődöttségtől alig tudtam kibökni, hogy én Lászlóffy Aladárnak vagyok a famulusa. „Ja – mondtad – az más.” Attila viszont riposztált: „Nem gondolod, hogy gusztustalan, amit Ali művelt az Utunkban? A levélváltás helyére tördeltette Zoltán Címjavaslatok verskötetéről írott recenzióját?” „De – mondtad –, ez senkinek sem tetszett. Biztosan Szilágyi Pista volt a ludas.”

Ettől a megjegyzésedtől teljesen megsemmisültem. Legszívesebben elfutottam volna a szégyentől. Tüzes vasként járkáltak testemben a szavaid. Mégis, halálra dermedten mellettetek maradtam. Sétáltunk tovább, mintha mi sem történt volna.

Körénk újra a hallgatás falai emelkedtek.

Később – évtizedek multán –, mosolyteli, barátságosabb arcodat felém nem mutattad. Regényemet – mástól tudom – elolvasni nem akartad. „Azt meg minek” – jegyezted meg a világ legtermészetesebb hangján, s tovasétáltál azon a bizonyos szobrot benégyzetelő járdán.  

Ha tudtad volna, hogy mennyire várom tőled a bíztatást, a bátorító szót, akkor biztosan ráirányítottad volna figyelmed, megálltál volna egy, Míg gondolom, hogy létezemnyi pillanatra.

Egy-két évre rá már Aradon, a Jelen házban futottunk össze. Családi körben ültünk asztalhoz. Felszabadultnak, magabiztosnak éreztem magam, mint futballjátékos, akinek hazai pályán kell játszania. Sétáink emléke összezsugorodott, jelentéktelenné kicsinyedett, s felejtettem már a múltat, minden történetét.

Csak a pillanat ünnepét ültük. Szertartásosan, önfeledten, minden szirtes partot messze hagyva.

Most pedig arra gondolok, hogy nyolcvanévesen, bölcsebben ennyi évtizeddel, te is gondtalanul, áhítattal nézel körül a világban. Hiszen annak, aki jó munkát végzett, biztosan megadatik a világ iránti rajongás privilégiuma.

Isten éltessen sokáig, Pista „bácsi”!