OLIMPIA

Naponta kétszer is meglátogatom a Nemzeti sport honlapját, s minden alkalommal abban reménykedem, hogy végre megtörtént a csoda, a magyar olimpiai csapat aranyat nyert.  Pedig tizennégy napja nem olvasok másról, mint arról, hogy miért nem sikerült a pontszerzés a magyar olimpikonoknak.

”Az öttusázóinkat nem szerették a kínai lovak” – olvasom az egyik híradásban, a másikban: „Ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna. A női kézilabda-válogatott kikapott az elődöntőben Oroszországtól, a női vízilabdázók – megkérdőjelezhető játékvezetői ténykedéssel – háromgólos vezetésről nem tudták megnyerni az Ausztrália elleni bronzmérkőzést, a mindent eldöntő ötméteres párbajból pedig vesztesen kerültek ki. A férfi öttusázók minden idők leggyengébb magyar olimpiai szereplését produkálták – nagyrészt a vendéglátók makrancos lovai miatt.”

Szóval semmi sem sikerült idén, könyvelem el keserűen a megmásíthatatlant.

Pedig nyolc nappal ezelőtt még reménykedtem. A már említett Nemzeti sport honlapján arra a kérdésre: hány aranyérmet szerez az idei olimpián a magyar csapat, dőre vágyakozással az öt és tíz közötti választ adtam. Azóta a versengő országok éremtáblázatán egyre lejjebb csúszunk.

Ma, amikor ezeket a sorokat írom, az „előkelő” 53. helyen állunk.

Ilyen mélyről már csak felfele tekinthetünk!