Félek

Félek a szótól, pedig a legalázatosabb szolgám lehetne.

Naponta sorba állítaná, amit gondolok, szeretek, amiért lelkesedem, s szorongok, azt a néha kifejezhetetlen feszültséget is szavakká sodorná, mint mások a dohányt a cigarettapapírba, hogy rágyújtsanak egy érzésre, egy jól ízesített gondolatra.

Mint ahogyan néhai nagyapám, Böszörményi Pál tette, amikor reggelente a diófa alá ült, s fontosnak tartotta, hogy a megsodort cigaretta és a pálinka kíséretében elmerengjen a világ dolgairól.

Most már látom, ő sem jól merengett, mert nem lett jobb a világ.  Azóta sem javult.

S a küszöbön álló évben sem remélhetünk – bár nagyon kedvünkre szolgálna – jobb, emberségesebb, erkölcsösebb, lélekközelibb, ájtatosabb és tisztább, érzelmesebb, otthonosabb miliőt és társadalmat, országot és szellemi birodalmat.

Valami mindig közbejön, s megváltoznak a társadalmat, gazdaságot, politikát működtető erőviszonyok. Hol egyik, hol másik oldalra billen a mérleg nyelve, csak tornyosulnak a gondok, s ami bennünk van, többnyire egyensúlyt vesztett.

Keresem, keressük a megoldáshoz vezető utakat.

Ám a sok bába között elvész a gyerek.

Elvész a remény. Szertefoszlik.

Elillan.

Meg kellene találnom, de eddig, a sors fura és kifürkészhetetlen akaratából, erre még nem került sor.

Ezért fordulok minduntalan szavaimhoz, hátha ők segítenek.

De hogyan segíthet az, amitől félnek?